Ebben a naptári évben 10 éves az iskola.
Hogyan is kezdődött? A napközivel, de elsősorban a rendszer váltással. Nem tudom, hogy mond-e ez nektek valamit, hiszen 16 éve történt. 1990-ben megszűnt a szocializmus (kommunista diktatúra) építése, negyven év után először szabadon választhattunk parlamenti képviselőket.
A szerzetesrendek is próbáltak beilleszkedni a társadalomba, keresték a helyüket, a feladatokat. A Premontrei Rend, amely ténylegesen már jóval az 1990-es évek előtt is jelen volt, és a lehetőségek szerint tevékenykedett is Zsámbékon (Péter atya, Ágnes nővér, Ottó atya…) most nyíltan vállalhatta a hitét, elkötelezettségét, a falu szegényeinek megsegítését.
 
Sok fejtőrést okozott nekik, hogy szabadabb világban hogyan tudnának
okosan segíteni?
Először megalapították és megnyitották a Premontrei Napköziotthont azoknak a gyerekeknek, akikről tudták, hogy nem segít nekik senki. De mi lesz a napközis gyerekekkel, ha befejezik az általános iskolát, hová mennek tanulni? Budapestre, Tatabányára, Piliscsabára? Mindegyik messze van, sokuknak már az útiköltségre se telik, nem beszélve a tanulásról, segíteni kell… És eljutottak az iskolaalapítás gondolatához, amelyet a tett követett, és 1996 szeptemberében elkezdte működését a Zsámbéki Szakmunkásképző és Speciális Szakiskola. Az egyetlen egy vegyes, nagyon érdekes osztály tanulóinak többsége már kipróbált 1-2 iskolát, és éppen nem tudott mit kezdeni magával, hát beiratkozott. Sok okos, értelmes, de céltalan fiatal újból kilencedik osztályban találta magát. A jelenlegi „A” épületben két tanteremmel, egy tanárival, amely egyben igazgatói, titkársági és gazdasági szoba is volt elkezdődött a tanítás. Dobszay Ambrus volt az igazgató, én az osztályfőnök, Ágnes nővér, Eszter nővér, Péter atya, Fejér Gábor, Kristály István és sok külsős tanár segített még a tanításban. Az első év sok tekintetben más volt, mint a többi. A gólyatábor egyhetes bentlakásos tábor volt: akkor még a tanítóképző főiskola kollégiuma is működött az épületben - a fiúk nagy örömére – itt lehetett megszállni, aztán a hét nagy részét mezőgazdasági munkák, istállótakarítás töltötte ki… Minden délután volt valamilyen program, aztán zárásként az osztálykirándulás Pécsre …
A második évben „eltűntek” a lányok, megkaptuk a teljes épületet, amelyben elsőként egy számítógéptermet és egy műhelyt alakítottunk ki, a többi szobából tanterem lett, amelyek kellettek is, hiszen három osztállyal bővültünk.
Az első, de a második évfolyamon is több értelmes tanuló volt, aki szeretett volna érettségizni is, ezért a fenntartó a tanári karral együtt elhatározta, hogy elindítja a szakközépiskolai képzést és 1998-ban a 10. osztályok egyike szakközépiskolai osztály lett, szakmai tárgyként informatikát vagy vendéglátást tanulhattak, ahogy ma is. Az iskola neve is megváltozott, Zsámbéki Szakképző Iskola lett.
 
Az iskola pedig évről-évre bővült, mind területileg, mind létszámban. Megújult volt Volán-épület, ahol először a lakatos és asztalos műhelyeket, majd a tornatermet alakítottuk ki; aztán a régi polgármesteri hivatalban helyet kapott a varroda, majd a kőműves szaktanterem.
Végül 2003-ban elkészült az új épület 10 tanteremmel. Persze közben kihagytam a tankonyhát, a tanéttermet és a tornaszobát, amelyek kezdetben nem voltak, hanem egy üres udvar állt a helyükön. Mindez 7 év alatt! Ez a hatalmas fejlődés elsősorban fenntartónknak, a Premontrei Női Kanonokrendnek és a renden belül Ágnes nővérnek köszönhető, aki minden lehetőséget megragadva fejlesztette az iskolát, és ebben a Gondviselés is mellette állt.
Az élet az iskolában mindig zajlott, hol kisebb, hol nagyobb botrányokkal, de a tantestület valamelyik tagja legtöbbször kiállt az éppen elbocsátás határán álló tanuló mellett, persze voltak önként távozók is. Az első beiratkozásoktól kezdve mindig csodáltam az iskolánkba járó tanulók többségének őszinteségét, nyíltságát, életrevalóságát, ahogy kiálltak és vállalták önmagukat, tetteiket, tiszteltem összetartozásukat, de tehetetlen voltam és vagyok önbizalom-hiányukkal szemben a tanulást illetően. Nem fogadták el (nem fogadják el) a segítséget, amely arra biztatta (biztatná) őket, hogy tanulni kellene vagy legalább megpróbálni. Egy iskola olyan, amilyenné az ott levők teszik. Iskolánkban a helyzet évről évre jobb, de még sok a tennivaló… Talán furcsa, de tény, hogy itt a diákok sokkal jobban szeretik és tisztelik tanáraikat, mint sok más iskolában, még akkor is, ha ez a felszínen nem mindig mutatkozik meg. A legfontosabb, hogy minél többen tegyenek sikeres érettségi és szakmai vizsgát, majd állják meg a helyüket akár egy főiskolán, akár egy munkahelyen. Érezzék, hogy az iskola megadta nekik a megfelelő alapokat, és eleget tudnak tenni a munkahelyi elvárásoknak.
Ezt a célt csak közös erővel tudjuk elérni, és szeretném, ha segítenétek…
                                                                                                                                                  Sok Éva, ig